Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


legszebb barlang

2011.04.12
Lechuguilla, a legszebbnek tartott barlang

Leél-Őssy Szabolcs



 
Egy természeti objektum szépsége sem stopperrel, sem mérőszalaggal nem mérhető. A barlangokban is nagyon sok látványos, méreteivel, formáival, ásványkiválásaival lenyűgöző látnivaló van. Mégis, az új-mexikói (USA) Lechuguilla-barlang kristályainak és cseppköveinek hihetetlen gazdagsága a döbbenetes méretekkel kombinálva valóban páratlannak mondható. Ahogy a hegymászók közötti általános vélekedés szerint a Peruban, a Cordilleira Blancában magasodó Alpamayo a legszebb hegy, úgy a barlangászok között is elfogadott a Lechuguilla elsősége. Büszkék lehetünk, hogy hasonló jellegű és változatosságú kristályokkal éppen a mi József-hegyi-barlangunk rendelkezik, bár igaz, hogy ott minden sokkal kisebb, mint a Lechuguillában (Természet Világa, 1990. 4. sz.)

Míg az Alpamayót mindenki megnézheti, akinek ideje és pénze van oda elutazni, a Lechuguillába szinte senkit sem engednek le. A képződmények érzékenysége nem teszi lehetővé a kiépítést, de még egy mégoly szerény idegenforgalmat sem. A barlangot magában foglaló Carlsbad Cave Nemzeti Park vezetői ezért kategorikusan megtiltották a barlangban a túrázást, és évente mindössze néhány alkalommal adnak ki leszállási engedélyt, kizárólag tudományos kutatási céllal.

A barlangi kutatás adminisztratív nehézségei

E sorok írójának is kivételes szerencséje volt, hogy (Magyarországról elsőként!) sor kerülhetett erre a látogatására. A barlang egyik tudományos feldolgozója, Arthur Palmer professzor (számos ismert, barlangtannal, azaz szpeleológiával foglalkozó könyv szerzője) 2001-ben Magyarországon járt a termálkarsztos barlangokat tanulmányozni, és engem kért fel programjának összeállítására és a vezetésre. Mivel a következő évben éppen Mexikóba utaztam, megkérdeztem, hogy milyen amerikai barlang meglátogatásában tudna segíteni. Értesített, hogy az általam kért időpontban a Carlsbad Cave-ben fog dolgozni, és szívesen lát.


Öt méteres gipszkristály-csoportok

Egy hetet töltöttem el a nemzeti parkban, ahol egy kutatóházban lakhattam. És a Carlsbad mellett elintézte a Lechuguilla látogatást is! Ehhez először meg kellett hallgatnom egy többórás előadást a látogatás körülményeiről és szabályairól. Alá kellett írnom egy 6 oldalas (!) előírást, hogy mire kell vigyáznom, mit kell betartanom, és hogy az egészet kötelezőnek ismerem el magamra nézve. Mivel külföldieket csak a legritkább esetben visznek le, az angolnyelv-tudás is előfeltétel, hogy megfelelően tudják a kutatót instruálni... A barlangi munka csak a nemzeti park egyik vezető képviselőjének a kíséretével (és felügyelete mellett) lehetséges, legalább 3, legfeljebb pedig 6 fős csoportban. A számos előírás közül itt csak annyit idézek föl, hogy semmihez sem szabad az úton kívül fizikailag hozzáérni, így például a csodálatos szépségű tavakból sem lehet inni. Az már magától értetődik, hogy megfelelő edényzettel kell rendelkezni az emberi végtermékek kiszállítására. A mi utunk csak 15 órát tartott, de a hosszabb kutatások többnapos föld alatti tartózkodást feltételeznek!

Az egész leszállás azért volt lehetséges, mert Palmer professzor a barlang fő attrakciójának számító, 4-5 méteres gipsz-"csillárokat" (chandelierek) kívánta összehasonlítani a budapesti József-hegyi-barlangban látható hasonló képződményekkel. Igaz, ez utóbbiban egyik sem haladja meg az 1 métert. Palmer professzor ezeket a képződményeket akarta összevetni, és kíváncsi volt a véleményemre. Ez volt látogatásunk apropója. Büszke vagyok rá, hogy a világhírű szakember 300 méter mélyen a föld alatt több mint egy órán át, oldalakon keresztül jegyzetelte, hogy egy távolról jött magyar geológus mit gondol ezekről a csodálatos képződményekről.

A megismerés fizikai akadályai

A Lechuguilla-barlangba különben az adminisztrációs akadályok elhárulta után is nehéz lejutni. Gondoskodott erről a természet. Még a terepjáróval járható út is � amelyiken meg lehet közelíteni a barlangot � le van zárva a nagyközönség elől. Onnan még háromnegyed órát kell felfelé egy félsivatagos területen, szúrós bozótoson keresztül, út és jelzés nélküli keskeny ösvényeken haladni, amíg a bejárathoz érünk. Ez egy többméteres átmérőjű zsombolyt jelent (amit a helyiek forrásszájnak értelmeznek). Itt mindössze egy kötél rögzítésére szolgáló mesterséges kikötési hely jelenti a kiépítést. A magunkkal hozott kötélen kellett leereszkedni 25 méter mélyre, ahol a tulajdonképpeni barlangbejárat nyílik.


Az Oázis-terem középső része

Itt fedezték fel 1986-ban a barlangot. Idáig már régen ismerték, de sejtelmük sem volt a kutatóknak, hogy mi van a sziklafal mögött. Sokadik próbálkozásra találták meg a helyes bontási pontot, és viszonylag kis munkával bejutottak a nyílt járatokba. Jelenleg 180 km-t ismernek a rendszerből. A bejáratnál az ajtó kinyitásakor 80 km/órás szélvihar keletkezik, ezért néhány éve rozsdamentes acélból egy 3-4 személyes fogadókamrát építettek, két ajtóval. Így, a zsilipszerű közlekedéssel el lehet kerülni a képződményeket károsító, sok port szállító barlangi huzat kialakulását.

A bejárat után egy-két kisebb átmászás következik, majd egy sima falú cseppkőzuhatag, amin kötél segítségével lehet leereszkedni közel 60 méter mélységbe. Innen már csak egy ugrás a híres Boulder Falls 47 méter magas, teljesen függőleges sziklafala. Itt is kötélen kell leereszkedni, és "mászógép" segítségével azon is kell feljönni. (A mászógép egy kézzel tolható kis acélszerkezet, amit racsnis felépítése miatt, a kötélen csak felfelé lehet mozgatni. Az ebből lelógó kötélhurokba lép bele a mászó.) A fő gondot a 20 °C feletti hőmérséklet és a 100 százalékos relatív páratartalom okozza. Ezért az itt dolgozó kutatók � meglehetősen szabálytalan módon � rövidnadrágban és egyszerű pólóban másznak. Így is mindenkiről dől a víz, hiszen a világítás és a balesetveszély miatt a sisak azért kötelező.

A barlang három, egymástól jól elkülöníthető részre tagolódik. Ezeket az égtájak szerint nevezték el. A központi elágazásig a Boulder Fallstól még több helyen kell kötélen ereszkedni, illetve számos helyen kell veszélyes, mélybe vezető törések peremén traverzálni. Ezeken a helyeken beépített kötelek segítik az előrejutást.

Földtani adottságok és barlangkeletkezés

Érdekes, hogy a barlang első szakasza, az első 1-2 kilométeres képződményekben szegényebb, így itt a kőzetek jól vizsgálhatók. Ha vannak is kiválások, ezeket a feltárás során beindult huzat által szállított por már erősen beszennyezte. A befoglaló kőzetek változatossága és egyéb kőzettani-hidrológiai adottságok következtében a barlang arculata nagyon változatos. Egyik részén a cseppkövek dominálnak (ezek is változatosak, hatalmasak és színesek!), máshol a hatalmas gipszképződmények ejtik ámulatba a látogatót. Egy másik teremre pedig az aragonitkristály-bokrok a jellemzőek.


A Chandelar-tó partja

Ennek természetesen földtani-paleohidrológiai okai vannak. A Lechuguilla-barlang kialakulása merőben eltér a szokványos barlangkeletkezéstől. A folyamat megértéséhez először fel kell vázolni a környék geológiai felépítését.

Kb. 250 millió éve, a perm időszakban az akkori tengerparttal párhuzamosan egy szegélyzátony fejlődött ki, ahol azonban a fő zátonyalkotó szervezetek nem a korallok voltak (mint a legtöbb mai zátony esetében, pl. Ausztrália keleti partjainál, vagy Florida előterében), hanem szivacsok és mohaállatkák (bryozoák), amelyek törmelékes darabjait a kőzetalkotó mennyiségben előforduló algamaradványok, illetve foraminiferák egészítették ki. A zátony tetejét éppen elborította a víz, és egy széles, sekély lagúna választotta el a szárazföldtől. A tenger fokozatos előrenyomulásával (a transzgresszióval) a zátony növekedése lépést tudott tartani. Összesen 600 méter vastag zátony alakult itt ki, amely, a kiemelkedéssel együtt, oldalirányban is terjeszkedett, és elborította a korábban oldalát alkotó törmeléklejtőt.

Egy ilyen tengerpart napjainkban is nagyon változatos felépítésű. A nyílt öblökben, illetve a zátonnyal elzárt lagúnákban egészen más típusú üledék keletkezik, mint magán a zátonyon. Viszonylag kis földrajzi kiterjedésben tehát egymástól nagyon különböző üledékek, majd kőzetek jöhetnek így létre. Itt például a lagúnákban helyenként dolomit képződött, más helyszínekre jelentős volt a kvarckavics-behordódás (ebből képződtek a Yates Formáció rétegei), míg egyebütt a mélyebb, nyugodtabb vizű részeken a lagúnában viszonylag tiszta mészkőváltozatok keletkezése volt a jellemző. (Ezekből az üledékekből lettek a Queen, a Seven Rivers és a Tansill Formációk.) A legtisztább karbonát természetesen magán a zátonyon keletkezett. Azon túl pedig, a világtengertől fokozatosan elzáródó tengeri medencében, a párolgás ezen a meleg éghajlaton betöményítette a víz sótartalmát, és így különféle sókőzetek (evaporitok), elsősorban puha, fehér gipsz válhattak ki jelentős vastagságban, létrehozva a Castile Formációt.


Víz alatti kalcitkiválások

A terület kb. 10 millió évvel ezelőtt kezdett el kiemelkedni, és ezáltal a hajdani zátonyból és a lagúna üledékeiből létrejött a Guadalupe-hegység. Az üledékképződést felváltotta az erózió, ami olyan arculatúra faragta a tájat, ahogy ma látjuk. Érdekes, hogy a mai morfológia kissé hasonlít a 250 millió évvel ezelőttire: a zátony most is kiemelt helyzetben van (átlagos tengerszint feletti magassága 1340 méter), a hajdani tengeri medence most is medence (ez a Delaware Basin). A hegységbe a gyors folyású patakok mély kanyonokat vágtak (ilyen. pl. a csörgőkígyókról elnevezett Rattlesnake-kanyon). Ma a területen az átlagos évi csapadékmennyiség 360 mm, és a környéket Chi-hua-hua Desertnek nevezik.

A hegységet felépítő kőzetek változó karbonáttartalma, oldhatósága, valamint tektonikai adottságai nagymértékben befolyásolták a benne később létrejövő járatok méreteit, az alaprajzot, a barlangi csepegő vizek mésztartalmát és azon keresztül például a cseppkő mennyiségét. A mi Baradla-barlangunknak is vannak cseppkövekben gazdag szakaszai (pl. a Steinalmi Mészkőben), míg Jósvafő közelében, a dolomitosabb kőzetben alig találunk cseppkövet.

Ezen a csodálatos szépségű, de igen zord éghajlatú tájon keletkeztek a Carlsbad Cave Nemzeti Park világhírű barlangcsodái. Kialakulásuk nem a szokványos úton zajlott le. Ezek nem föld alatti patakmedrek, mint a legtöbb karsztbarlang (pl. az aggtelek�jósvafői Baradla- és Béke-barlang), nem is szabályos termálkarsztos barlangok, mint a budai Rózsadomb barlangrendszerei. A Guadalupe-hegység üregeinek kioldódását a sajátos földtani adottságok tették lehetővé. A Delaware-medence rétegei sok növényi eredetű kőszenet is tartalmaznak. A szén az oxigénnel reakcióba lépett (így szén-dioxid keletkezett), és természetesen hamar elfogyasztotta a rendelkezésre álló oxigént. Ezért a szén a Castile Formáció nagy mennyiségben jelen lévő gipszéből (CaSO4´2H2O) "szerezte be" víz jelenlétében az oxigént, és közben a szulfátot szulfiddá redukálta. A reakció sebességét egyes szulfátredukáló baktériumok is növelték. A folyamat végterméke egyébként a kőolaj lett. Nem véletlen, hogy ez a medence az Egyesült Államok egyik legtermékenyebb kőolajmezője.

A kőszén és a gipsz reakciójának eredményeként a kénből és a maradék hidrogénből kénhidrogén (H2S) keletkezett, ami a hegység kiemelkedésekor létrejött repedésekben fel tudott emelkedni a felszínig, vagy legalábbis annak közelébe. A gáz halmazállapotú kénhidrogén a vízben abszorbeálódva gyenge savat képezett. Így a karsztvízszint közelében savas oldat keletkezett, ami már a karbonátos kőzetek oldására is képes volt. Ez eredményezte a Guadalupe-hegység legtöbb barlangjának a létrejöttét. Ez a kénsavas keletkezési elmélet Stephen Egemeier nyomán már kb. 30 esztendeje általánosan elfogadott Amerikában.

A karsztvíz szintje jelenleg a Delaware-medence főleg gipszanyagú síksága alatt mintegy 200 méterrel, átlag 950 méteren húzódik. A Lechuguilla-barlang bejárata a hegység egyik völgyének oldalában, kb. 250 méteres relatív magasságban (1412 méteren a tengerszint fölött) nyílik.

Izotópos vizsgálatok szerint a barlang kioldódása a felső járatszinteken már 5-6 millió évvel ezelőtt elkezdődött, ami azt jelenti, hogy a Lechuguilla jóval idősebb, mint a legtöbb barlang. Természetesen ezek a barlangképző folyamatok ma már nem működnek, ennek ellenére néhol még kis mennyiségben érezhető a kénhidrogén jellegzetes, záptojásra emlékeztető szaga.

A repedéshálózatokban közlekedő savas oldatok rendkívül bonyolult, zegzugos járatrendszert hoztak létre. Ha a barlang térképére rápillantunk, szembeötlik, hogy a Lechuguilla talán a szerteágazó barlangok legjobb példája a világon. A járatok egy központi "gyökérből" ágaznak szét, mint egy különös organizmus végtagjai. A barlang minden irányban terjedő folyosók, óriási termek és hihetetlen, szivacsszerű, egymással a legelképesztőbb helyeken összeköttetésben álló járatok útvesztője. Ez a hirtelen méretváltozás, labirintusos hálózat eredményezi, hogy a barlangban minden kutatótábor alatt újabb és újabb, sokszor több tíz km-es szakaszokat fedeznek fel. A barlang jelenlegi ismert hossza 180 km és megjósolhatatlan, hogy hol lesz a vége.

A barlang járatai jól szemléltetik, hogy merre mozogtak a repedésekben a barlangot létrehozó oldatok. A mélybe hatoló hasadékok mutatják, hogy hol emelkedett fel a legnagyobb koncentrációban a kénhidrogén. A vízszintes folyosók pedig az egykori savas víz mozgásának irányát jelzik.

A hegység kiemelkedéséhez kapcsolódóan az eróziós völgyek (pl. a barlangjáról is híres Slaughter-kanyon) egyre mélyültek, a karsztvíz szintje pedig süllyedt a kőzetben. Így a kénsav keletkezésének és a barlangjárat képződésének szintje is folyamatosan egyre lejjebb szállt. Ahol a kiemelkedése megtorpanása következtében a karsztvíz nívója hosszabb ideig változatlan volt, ott nagy termek és labirintusok alakultak ki. Ezek alkotják az egyes barlangszinteket. A folyamatnak ez a része nagyon hasonlít ahhoz, ami a Budai-hegységben is lejátszódott az utóbbi 1-2 millió évben.

Kérdés, hogy honnan származik a víz. Jelenleg ugyanis nem ismerünk hévforrásokat a hegységben. A víz eredete bizonytalan, de a helyi kutatók feltételezik, hogy a nagyobb része a hegység magasabbra kiemelt térszíneiről származik, ahonnan a repedéseken keresztül a mélybe szivárgott, majd a barlangok körzetében � a Delaware-medencéből származó kénhidrogénnel való találkozása után � felemelkedett. Pont úgy, ahogy ez a Budai-hegységben a múltban bekövetkezett, és ahogy a jelenben is történik.

A Guadalupe-hegység barlangjai, köztük is elsősorban a Lechuguilla-barlang látványos ásványairól nevezetes. Ugyanazt a szerepet tölti be ott, mint a Rózsadombon a József-hegyi-barlang.

Csillárok gipszből

A Lechuguilla-barlangban a legnevezetesebb kiválások gipszanyagúak. A töméntelen mennyiségű gipsz a kénsav és mészkő reakciójának az eredménye. Minél több mészkövet oldott a savas víz, azaz minél nagyobb járatok keletkeztek, annál nagyobb mennyiségben rakódott le a gipsz is. Egy talán kissé elfogult helyi geológus azt állította, hogy a Lechuguillában több gipsz van, mint a világ összes többi barlangjában együttvéve. Mindenesetre egyes járatok aljában ez a képződmény a 10 méteres vastagságot is meghaladja. Furcsa érzés is volt ezeken a puha "sziklákon" csúszni-mászni.

A gipsz azonban nemcsak ilyen tömeges, földes megjelenésű, hanem fantasztikus kristályokat is formál. A leglátványosabbak a "csillárnak" (chandelier) nevezett, olykor 5-6 méteres nagyságú gipszkristálycsoportok. Ezek nálunk a József-hegyi-barlangban (ahol a gipsz kéntartalmát a fedő, agyagos-márgás rétegek piritjéből származtatjuk), vagy a felsőpetényi bányában maximum 1 méter körüliek. Egyes helyeken a Szemlő-hegyi-barlangéhoz hasonló, 5-10 cm vastag gipszbevonatot láttam itt is, ám ezeknek a felületén sokfelé összevissza csavarodó gipszkígyók, gipszvirágok (néha 20-30 cm-esek) vannak, olyanok, melyek egykoron a Sátorkőpusztai-barlangban is megtalálhatóak voltak. Ilyen jellegű, de embrionális méretű kristálykák még ma is láthatók a Mátyás-hegyi-barlang Színház-termében, vagy a József-hegyi-barlangban a Virágoskertben, a Vár-teremben és a Vörös-tengernél, maximum 15 cm-es méretben. De találtam olyan "árvalányhajakat" is, amelyeket a József-hegyi-barlangban is láthatunk (igaz, hogy ezek nálunk, a Kagylós-ágban még nagyobbak, mint a Lechuguillában, helyenként a 80-90 cm-es hosszúságot is elérik!).

Aragonitkristály-bokrok és cseppkövek

Hasonló aragonitkristályok is előfordulnak a Lechuguillában, mint az említett hazai barlangokban, csakhogy itt azok is nagyobbak: egy-egy aragonitbokor akár a 30 cm-t is elérheti (a legnagyobb egy kétdimenziós kiválás, amit Aragonit tányérnak hívnak). A Beremendi-kristálybarlangban, a tokodi altáróban vagy a József-hegyi-barlangban az 1 cm körüli kristályokból felépülő kristálycsoportok mérete csak ritkán haladja meg a 10 cm-t.

A barlangi aragonitkiválásokat régen meleg víz alatt keletkezettnek vélték. Ma már sejtjük, hogy ezek a meleg víz feletti párából válhatnak ki. (Ezt igazolják a József-hegyi-barlangban végzett uránsorozatos korhatározásaim is, amelyek bizonyítják, hogy ezek az aragonitkristály-csoportok akkor keletkeztek, amikor a barlangi tó vízszintje már mélyebben húzódott.) Egyes vélemények feltételezik itt hévizes források hajdani jelenlétét is. El tudom azonban képzelni, hogy az egyes kémiai reakciók során felszabaduló hő is hozzájárulhatott az aragonitkristályok keletkezéséhez.

Az aragonit- és gipszképződményeken kívül fantasztikusan dúsak és óriási méretűek, ráadásul színesek a cseppkőkiválások is. Például a Tower Place terem bejáratánál 15 méter magas oszlopok között kell elhaladni. Az Oasisban, az Underground Atlantában és egyéb termekben szintén hasonló méretű, sokszor hihetetlenül színes cseppkövekkel találkozhatunk. Vannak kisméretű, de fantasztikus formagazdagságú kiválások is, például a Vesuvio.

Számos, viszonylag nagyméretű, kristálytiszta vizű tó is található a Lechuguillában. Ezek néha több tíz méter átmérőjűek, medrükben dús, kalcitanyagú kiválások láthatók. Van olyan tó is, amelyik valósággal befagyott: csak egy-egy tenyérnyi felületen látható a vízfelület, a tó felszínén kivált kalcitkéreg olyan vastag, hogy járni lehet rajta.

A Lechuguilla-barlang képződményei olyan gazdagok, hogy egy ilyen rövid cikkben ki sem lehet térni mindegyikre. Igazán sajnálatos, hogy a képződmények érzékenysége még a távoli jövőben sem teszi lehetővé a kiépítést, így a természet eme csodájáról a nagyközönség csak leírásokból és fotóalbumokból értesülhet.

  AFöld legnagyobb barlangterme

2012.02.02

Óra: www.clocklink.com/clocks/world001-green.swf

 

A laoszi határ közelében  fekvő Vietnami-hegységben található ez a körülbelül 150 barlangból álló rendszer. A dzsungel mélyén fekvő barlangrendszer létezéséről már régóta tudtak, a vietnami háború idején óvóhelyként használták. Ezt követően azonban a barlang a feledés homályába veszett egészen 2009-ig, amikor is Howard és Deb Limbert angol kutatóházaspár leereszkedtek a barlangba. Ám mindössze néhány kilométer megtétele után egy hatalmas mészkőfallal találták szemben magukat, így ekkor a kutatás abbamaradt. 2010 végén egy kutatócsapattal tértek vissza, hogy teljesen feltárják a barlangrendszer ezen szakaszát, mely öt kilométer hosszú, 200 méter magas és 150 méter széles, ezzel elnyerte a világ legnagyobb barlangterme címet, megelőzve ezzel az eddigi csúcstartó malajziai Sarawak barlangot.


 

A barlang méreteiről árulkodik, hogy belsejében egy negyven emeletnyi magas New York-i felhőkarcoló is elférne. Az eddig feltáratlan barlangrendszer saját folyóval és dzsungellel is rendelkezik. Egy rossz hír a turistáknak, hogy a barlang bejárása technikailag nagyon nehéz, így csak képzett barlangászok juthatnak le, emellett pedig a környék még mindig tele van taposóaknákkal.

.

ugrás az oldal tetejéte

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.