Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


csillagászat,kozmikus sugárzás

2011.03.25

Ismereteink szerint a Világegyetem legnagyobb objektumai a kvazárok.Átmérője a mi naprendszerünket leülmúlja ,melynek közepén egy gigantikus feketelyuk kebelezi be a feléje áramló anyagot,csillagrendszereket sőt galaxisokat.
Kvazár:

A Földről megfigyelhető égitestek közül a kvazároknak a legnagyobb a vöröseltolódásuk. Ezért a kutatók feltételezik, hogy ezek a tőlünk legnagyobb sebességgel távolodó objektumok. A becsült tényleges fényességük és a látszólagos fényességük közötti különbségből megbecsülhető, hogy több milliárd fényévre helyezkednek el, s ezek a legtávolabbi megfigyelhető objektumok a Világegyetemben.

A ma ismert kvazároknak csak kb. 1/10-e bocsát ki rádióhullámokat. A legtávolabbi kvazárok a fénysebesség több mint 90%-át kitevő sebességgel távolodnak tőlünk.

Űrtávcső
Kepler-űrtávcső

ImageNapjainkban a csillagászat egyik legizgalmasabb területe az exobolygó-vadászat, vagyis a Naprendszeren kívüli planéták kutatása. Ugyanis e távoli csillagok körül keringő égitestek között akár lakható világok is lehetnek, amelyek talán kulcsfontosságú válaszokat rejtenek a Földön kívüli élettel kapcsolatban évezredek óta újra és újra felmerülő kérdésekre.

Az első exobolygó 1995-ben történt felfedezése óta összesen 346 ilyen égitestet azonosítottak, ám főként nagy tömegű s a csillagukhoz rendkívül közel keringő óriásbolygókat. Ezeket nevezik „forró Jupiter”-eknek. Azonban egyáltalán nem kizárt, hogy a Naprendszeren kívül is léteznek a Földhöz hasonló méretű bolygók, csak keresési módszereink még nem elég „érzékenyek” megtalálásukhoz.
Éppen ezért készített a NASA egy új, minden korábbinál pontosabb méréseket végző berendezést, a bolygómozgás törvényeit felismerő Johannes Kepler tiszteletére elnevezett Kepler-űrtávcsövet. Indítására 2009. március 7-én került sor, s ezt követően el is foglalta Nap körüli keringési pályáját, kissé lemaradva a Föld mögött. Így sokkal kevésbé zavarja a Föld-Hold rendszer gravitációs hatása, mintha bolygónk körül keringene, illetve takarásmentesen figyelheti célpont-területét, egy kb. 10 x 10 foknyi égbolt-részletet a Hattyú és Lant csillagképek határán.

Image


A távcső tükrének átmérője 1,4 méter, érzékelője pedig 95 megapixelnyi információt képes rögzíteni. Három és fél évig tartó küldetése során a tervek szerint kb. 100 ezer csillag fényességét kíséri majd figyelemmel. Működése ugyanis a fedési módszernek nevezett eljárásra épül, vagyis kis mértékű, periodikus változásokat keres a csillagok fényességében, amelyeket a csillag-korong előtt elhaladó bolygó „sötét foltja” idézhet elő.
Ezt az elvet alkalmazva földi távcsövekkel már számos „forró Jupiter”-t sikerült felfedezni, azonban a kisebb méretű exobolygók okozta fényesség-változásokat a földi légkör zavaró hatása miatt szinte lehetetlen észrevenni. A Kepler-űrtávcső viszont az atmoszférán kívül működik, így eredményei remélhetőleg új korszakot nyitnak a Naprendszeren kívüli, lakható világok megismerésében!

Szöveg: Sik András
Kép: NASA

 

Gammakitörések (Gamma Ray Bursts)

Az elektromágneses spektrum legrövidebb hullámhosszú, legnagyobb energiájú részét nevezzük gamma tartománynak (a hullámhossz kisebb, mint 10-10 cm, s bár éles határ nincs, a 100 keV feletti energiájú sugárzást számítjuk ide). 1973-ban kiderült, hogy az égboltot a gamma-tartományban vizsgálva gyakran figyelhetünk meg nagyon rövid és fényes kitöréseket.
A gammakitörések természete a modern csillagászat legnagyobb rejtélyei közé tartozik. Korábban azt gondolták, hogy a kitörések zöme a Tejútrendszer korongjában zajlik. A Compton Gamma Ray Observatory (CGRO) nevű gamma-műhold 1991-es felbocsátása óta kiderült, hogy a gammakitörések égbolton való eloszlása egyenletes. Bár távolságukat nem ismerjük, valószínű, hogy kozmológiai távolságokban vannak, s nem egy közeli felhőből erednek. Senki nem tudja biztosan, mi okozza a kitöréseket. A legvalószínűbb elmélet szerint a neutroncsillagok összeütközésekor történő hatalmas energiafelszabadulásból táplálkoznak. 1997 nyarán a Hubble-űrtávcsőnek (Hubble Space Telescope, HST) az optikai tartományban is sikerült megörökítenie néhány kitörést.

CGRO Cartoon

 


"Csak amikor megláttam az űrből a Föld elmondhatatlan szépségét és kiszolgáltatottságát, értettem meg igazán: az emberiség legsürgetőbb feladata, hogy megőrizze bolygónkat a következő nemzedék számára"     

(Sigmund Jahn, keletnémet űrhajós)

 

A kozmikus sugárzás

 

Az általános definíció szerint a kozmikus sugarak nagyenergiájú töltött részecskék, amelyek az űrből származnak, és közel fénysebességgel haladva minden irányból bombázzák a Földet. Ha kozmikus sugárzásról beszélünk, akkor általában a Tejútrendszerből származó részecskékre gondolunk (galaktikus kozmikus sugárzás), bár az általános kozmikus sugárzás megjelölés magában foglalja a Napból származó és a bolygóközi térben nagy sebességre felgyorsított töltött részecskéket is.

Kozmikus sugárzás a Naprendszerben

 

A galaktikus kozmikus sugárzás kölcsönhat a Naprendszerben található bolygóközi mágneses térrel, s emiatt csak nehezen juthat be a belső Naprendszerbe -- a Naptól távolodó űrszondák méréseiből tudjuk, hogy a kozmikus sugárzás intenzitása nő a Naptól való távolsággal. Emiatt, mint azt már említettük, a napaktivitás változásával változik a kozmikus sugárzás intenzitása is a Naprendszer belső vidékein.

Időnként a Napból is lehet kozmikus sugarak forrása -- de csak a legkisebb energiákon -- a koronában terjedő lökéshullámok és napkitörések által felgyorsított atommagok és elektronok formájában. Ilyenkor a megfelelő energiatartományban az intenzitás 102--106-szorosára is növekedhet. Az energiák maximum 10-100MeV-osak, nagyon ritkán elérhetik az 1GeV-ot (átlagosan évente egyszer), igen ritkán a 10GeV-ot (évszázadonként egyszer). Természetesen ezek az események gyakoribbak a napaktivitási maximum környékén.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.